Éltető elem

Magyarországon a kiegyezés után hatalmas lendületet vett az építkezés, és egyre-másra húzták fel a nagy, polgári lakásokat. Ezek első generációja több, igen tágas szobával rendelkezett, viszont hiányzott belőle egy ma már teljesen tipikus helyiség, a fürdőszoba. Ennek az volt az oka, hogy még a nagyvárosokban, így a későbbi Budapesten sem volt kiépített csatornarendszer. A bérházak udvarán általában egy közös kút állt, s abból lehetett vizet szerezni a konyhába és a teknőben vagy lavórral való fürdéshez. 

A víz ma már a legtöbb háztartásban alapvető erőforrásnak számít, ám egyik-másik településen a nagy nyári melegben előfordulnak vízhiányos napok. Akkor döbben csak rá az ember, hogy milyen nagy vívmány a vezetékes víz, amely a nap áldott sugarai mellett a másik alapvető feltétele az életnek a bolygónkon. Hosszú története van az embernek az édesvízzel.    

Az őskortól a nagy birodalmakig

Már az őskori ember számára is elsődleges szempont volt az iható víz közelsége. Szállásait mindig olyan helyen rendezte be, ahol könnyen elérhető volt a víz. Az őskorban az édesvíz jó része még teljesen tiszta volt, így a pataktól a folyóig szinte mindegyik ivásra alkalmas volt. Ugyanakkor a jó vízlelőhelyekért valószínűleg már akkoriban is nagy versengés folyt. 

Az emberi civilizáció első nagy települései is vizek mentén épültek ki, elsősorban a nagy folyók völgyeiben, vagy ahol találkozott a folyó a tengerrel. A városok növekedése megteremtette a vízhez való hozzáférés problémáját, hiszen nem mindenki tudott a parton birtokot szerezni. Ekkor kezdődött meg a csatornarendszerek kiépítése, amely nemcsak a szomjat oltó vizet, hanem az öntözővizet is szállíthatta. Az öntözéses gazdálkodással foglalkozó ókori civilizációk növekedtek a legnagyobbra, hiszen ezzel a technikával lehetett a legtöbb termést betakarítani, s a felesleg megnövelte a népességszámot is. Ekkoriban a víz áramoltatásához a gravitáción alapuló csatornákat használták.

A vízvezetékek rendszerére lehetett alapozni a nagy társadalmakat Indiától kezdve a görögökön át a rómaiakig. Az ókori Athénnak összesen 18 vízvezetéke volt, amely a polisz lakóit szolgálta ki. Pergamonban egy nyomómedencét alkalmaztak, amely a 30 kilométerre lévő hegyből gyűjtötte össze a vizet, és azt egy nyomóvezetéken át juttatták el a várhoz. 

A csatornaépítésben – mint annyi mindenben – a rómaiak jártak az élen. A birodalom valamennyi kiemelkedő városát ellátták vízzel, ami hatalmas teljesítménynek tekinthető. A lakosok természetesen csatornadíjat fizettek, úgy, mint mi manapság, hiszen a rendszert karban kellett tartani, tisztítani, javítani és bővíteni. A víz ólomcsöveken keresztül jutott el a háztartásokhoz. Az ólom mérgező hatásáról a rómaiak mit sem tudtak. Más keleti birodalmakban kúpos cserepekből építették ki a csőrendszert, ami sokkal egészségesebbnek mondható, viszont nem olyan tartós elem, mint a fémcső. Még a törökkori Magyarország fürdőiben is ilyen kúpos cserépből épült rendszerekkel vezették a vizet. 

Visszaesés a középkorban  

A római birodalom széthullásával nagyon sok civilizációs vívmány ment tönkre, vagy feledésbe. Ez történt a nagy vízvezetékrendszerrel is, mivel a területeken a különböző törzsek vertek tanyát. A frissen születő kis királyságoknak egyszerűen nem volt kapacitásuk arra, hogy a vízvezetékrendszert fenntartsák. Sok esetben a lakosok széthordták a pillérek köveit. 

A középkori városok leginkább fúrt kutakból nyerték a vizet, mert a folyók, amelyek mellé települtek lassan ihatatlanná váltak az emberi tevékenységtől. A városok növekedésével párhuzamosan romlott a folyók vize. A kutak szerepe fokozatosan nőtt, különösen a védelmi célokat szolgáló várak esetében. A várakat csak úgy lehetett megvédeni, ha elérhető vízgyűjtőhely volt a területén, különben az ellenségnek elég volt kivárni, amíg a védők szomjan vesznek. Különösen a magaslatokra épült várak esetében volt fontos, hogy karszt vizet találjanak. Sokszor egészen mélyről húzták fel az életet adó nedűt. Hatalmas munka volt ez, hiszen nagyon mély kutakat kellett fúrni a vízérhez, de nem volt más választásuk az ott élőknek. 

A középkori városoknak nem volt semmilyen csatornarendszerük, s ez a szennyvíz elvezetése miatt volt nagy probléma. Rendszerint a város utcáiban alakítottak ki vízelvezető árkokat, és a gravitációra, valamint az esőre bízták a többit. A szennyvíz sokszor akadt el ezekben a vájatokban, és a bűz olykor szinte elviselhetetlen volt. A szag kellemetlensége mellett ez a helyzet a fertőzések melegágyát jelentette. Nem véletlen, hogy a 16-18. században azt gondolták, hogy a víz a betegségek hordozója, ergo jobb, ha az ember meg sem fürdik. Ezek az évszázadok a mosdatlan és szagos emberekről szóltak. 

Küzdelem a tiszta vízért 

A városok és az ipari tevékenység növekedésével a szennyezett víz egyre nagyobb problémát jelentett. A 17. századra a legtöbb folyó már olyan koszos volt, hogy abban mosakodni sem lehetett. Londonban ez idő tájt a lakosok gyakran mondogatták, hogy a Temzének halál szaga van. Eközben az ipari tevékenység miatt a vízre egyre nagyobb szükség lett, s a városok lakossága lassan szomjazni kezdett. Emellett hatalmas járványok törtek ki, elsősorban a tífusz és a kolera szedte áldozatait. 

A szennyezett vizet és a járványokat viszonylag könnyű volt összekötni, ok-okozati láncolatba fűzni. Sok helyen a szennyezett víz a fúrt kutakba is beszivárgott. Valamit tenni kellett különösen azután, hogy mikroszkóp alatt kimutatták a kórokozókat a vízben. Angliában aztán az 1858-as Nagy Büdösség után, amely hónapokra beborította Londont, és nem kímélte a gazdagokat sem, megindult a csatornarendszer tervezése és építése. A vizet természetes homokszűrőkön tisztították meg, míg a szennyezőanyagokat nagy zagytározókban fogták fel, amelyet iszapolással semlegesítettek. A londoni csatornarendszer áldásos hatásai azonnal megmutatkoztak, s a példája alapján az összes európai nagyváros utánozni kezdte. Hozzájárult a higiénia fejlődéshez az angol vécé alkalmazása és elterjedése is, mert addig a helyi emésztőgödrök ezreiben állt az ürülék, fertőzve a földet és a talajvizet.       

Hogyan óvjuk meg az ivóvizet?

A nagyvárosi csatornarendszerek ösztönzőleg hatottak a különböző víztisztítási eljárások kidolgozásának és bevezetésének, amely tulajdonképpen mind a mai napig tart. Ennek következtében új életminőség alakult ki a városokban, azok sokkal élhetőbbé váltak. A diverzifikáció aztán a kisebb településeket is bevonta a rendszerbe, eljuttatva a tiszta, iható vizet a lakosság minden rétegéhez. A fejlett országokban a múlt század során a vízhez való hozzáférés teljesen természetessé vált. 

A szegény országokban azonban fokozódik az iható vízhez való hozzáférés problémája, amely a túlnépesedés mellett az iparosításnak és az általa megjelenő klímaválságnak a kontójára írható. Bolygónk vízkészletei kifogyóban vannak, amely hatalmas társadalmi kataklizmáig vezethet. Ma már sokak számára világos, hogy vissza kell állítani a víz becsületét, meg kell őrizni ezt a létfontosságú erőforrást. Meg kell tanulnunk a vízzel való spórolást, amelyhez célszerű felhasználni a legkorszerűbb technológiákat. Amennyiben biztosítani tudjuk a víz természetes körforgását, úgy a jövő generációinak is rendelkezésére áll majd az egészséges folyóvíz.   

Forrás: https://biborhaz.hu/blog/vizellatas-hogy-kerult-a-folyoviz-a-lakasunkba/